Cirbolya hazatér

  •   

A történetemet egyrészt azért osztom meg, hogy némi reményt nyújtson azoknak, akik az ablakon kibámulva elveszett macskájuk sziluettjét kutatják a távolban. Másrészről pedig rá szeretnék mutatni: csodák igenis léteznek! Az én kabalamacskám, házunk jó szelleme, ugyanis 5 hónap (!) ismeretlen helyen való tartózkodást követően jutott haza.

Cirbolya otthonülős, nagydarab, buddhaian türelmes és szelíd félperzsa herélt kandúr, aki a környék gyíkállományát kivéve a légynek se tudott volna ártani. Na jó, a légynek tán mégis… Szóval Cirbolya nem volt az a csavargós típus soha – kerti macska lévén volt neki is egyfajta territóriuma, de annak határait mi is ismertük. Nos, egy januári napon Cirbolya nem jött haza… nyirkos téli hideg volt, néha kedvetlen esőkkel. Nem macskának való idő. Cirbolya rendes esetben ilyenkor a kanapén vagy a konyhakövön trónolva, dorombolva felügyelte volna a háziszolgákat (minket). Eltelt egy nap, eltelt kettő, bejártuk a környékbeli utcákat, a kiserdőt, kérdezgettük a szomszédokat, napjában többször hívogattuk Cirbolyát. A harmadik napon feltettem az internetre – köztük a Találtcica.org oldalra is – virtuális segélykiáltásainkat: Ki látta Cirbolyát? Körbeplakátoltam a képével a környéket, felhívtam a sintértelepet (ahol azt mondták, hogy ők nem fognak be macskákat – csak úgy mondom, ez hazugság), a környékbeli állatorvosokat. Két hét múlva a kisfiam kérdezte, hogy hol van Cirbolya. Azt válaszoltam neki, amit biztosan tudhattam róla: „Elment sétálni és még nem jött vissza” – és elsírtam magam. A kisfiam erre azt mondta, hogy Cirbolya erdei macska lett. Ráhagytam.

Egy hónap múlva már letettem Cirbolyáról. A wiwen kihúztam a háziállataim közül, és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy autó kerekei vagy egy kutya fogai között lelte a halálát – eltűnése másnapján ugyanis egy komplett kutyafalka szökött be a kertünkkel határos kiserdőből az udvarunkra.

Szóval ment tovább az élet: úgy döntöttünk, a másik, még ivartalanítás előtt álló – nőstény -macskánknak engedélyezünk egy szaporulatot, mert egy macska nem macska, és anyukámék cicája is öreg már – kettőt megtartunk, a többit elajándékozzuk. Az élet közben kicsit megviselt, néha arra gondoltam, hogy talán a kedvenc macskám elvesztése egy jel volt, egy rossz periódus kezdete.

De elhessegettem a gondolatot. Közben nyár lett, és mi még egy macskát vesztettünk (el) – a nővérem Boriszát, ő csak nálunk nyaralt, de kultikus jószág, még blogja is van az interneten (http://emacska.freeblog.hu/), valamint profilja a wiwen, tízszer annyi ismerőssel, mint nekem.

Szóval egy szép nyári reggelen épp a kisfiam vittem óvodába. Tele volt a kezem csigával, mert a fiam valami érthetetlen okból reggelente felcsap csigafuvarozó kisiparosnak és ebben a nemes feladatban rám is számít. 🙂 Egyszer csak megcsörrent a telefon zsebemben – egy hölgy hüledező hangon elmondta, hogy azt hiszi, megtalálták a macskámat. „Mármint a Boriszt? A vöröset? Él még?” – kérdeztem izgatottan, és közben azon törtem a fejem, hogy vajon miért az én elérhetőségeimet adta meg a nővérem a becsületes megtalálóknak. „Nem, hanem a fekete-fehéret…. A félperzsát” – hangzott a vonal túlfeléről. Elejtettem vagy féltucat csigát a döbbenettől: „De hiszen Cirbolya JANUÁRBAN tűnt el! Most június van… hol találták meg?” Kiderült, hogy Budaörsön, annak is a legvégén – egy társasház folyosójába szökött be és az egyik macskabarát lakásba bebocsáttatást is nyert. Nehéz is neki ellenállni! Aztán mikor gazdikereső hirdetést tettek volna fel a Találtcica.org-on, belefutottak a fényképébe…
A megtalálók küldtek általuk készített fotókat is a talált macskáról – hát nem hittem a szememnek, de tényleg Ő volt az! De hogy hogyan jutott el sashegyről Budaörsre, gyalog-e vagy vitték… rejtély. Még aznap este hazahoztuk.

Nos, aki azt hiszi, egy ilyen hosszú távollét után a macska boldog dorombolással a gazdi nyakába veti magát, és rögtön minden a régi lesz, az téved… a találkozás meglehetősen prózai volt: csak onnan tudtam, hogy megismert Cirbolya, hogy amikor a nevén szólítottam, ledermedt, és szinte bódultan hagyta magát felemelni, aztán teljesen elernyedt a kezemben, mint egy rongybaba. Egész jó bőrben volt, nem volt sovány, és ami még meglepőbb: bolhás se. De a tekintete olyan különös volt, vad és szorongó. Otthon meg éppenséggel úgy viselkedett, mint a Sátán macskája, morgott, nyávogott, idegesen szaladgált fel-alá, és mindenképpen ki akart menni a kertbe. Na még csak az kéne, gondoltam én, mert ahogy elnéztem, azonnal világgá szaladt volna. Pár óra alatt lecsillapodott annyira, hogy mufurc fejjel kövessen engem mindenhova a lakásban, sőt, éjszaka velünk is aludt, de csak mint egy előkelő idegen.
Mivel az almot nem akarta használni, másnap kénytelenek voltunk kiengedni a kertbe… na, innentől kezdve rohamosan javult a helyzet: Cirbolya alaposan körbeszimatolta a régi birodalmát a diófától a fenyőkig. Be-beszaladt enni, és végre hajlandó volt szóba állni a háza népével. Kora délután egy halk dorombolás is elhagyta a torkát… mire hazaértem a munkából, már a kapuban várt.
Harmadnapra egészen megható változáson ment keresztül a macsek: már teljesen otthonosan mozgott, mindenkit árnyékként kísért, ismét megbarátkozott a régi macskahaverjával, az (immár terhes) Kisbalázzsal. Már nem habzsolta a kaját, mint az első két napon, hanem kulturáltan étkezett, mert tudta, hogy a vacsorája cseppet sem bizonytalan. Órák hosszat aludt, hogy kipihenje az átélt stresszt, és félálomban a hátára hengeredve követelte a betevő hasvakargatást. És végre nemcsak dorombolt, hanem visszatért a pofájára az a bizonyos elégedett macskamosoly, amit annyira hiányoltunk róla, és ami a ház Buddhájává és jó szellemévé tette és teszi őt most is.
„A Cirbolya most már nem erdei macska, ugye?” – kérdezte a kisfiam csillogó szemmel tegnap. És azt válaszolhattam neki, amit immár biztosan tudhattam: „Nem, most már megint házi macska lett belőle…”

Azt hiszem, egy ilyen hétköznapi csoda után már minden jóra fordulhat, nem? Nagyon szépen köszönöm Katinak és Fanninak, hogy vették a fáradságot, és utánajártak, ki fia-borja-macskája lehet a lépcsőházi szökevény-jövevény. És természetesen köszönöm a blog gondozóit is, hiszen enélkül nem találtunk volna ismét egymásra Cirbolyával!

Dorombolós szép napokat mindenkinek!

——————————————
Cirbolya elvesztése hetében
cirbi_elvesztese_heteben080615.jpg

Amikor megtalálták
amikor_megtalaltak080615.JPG

Cirbolya hazatért
cirbolya_hazatert080615.JPG

Elégedett macskamosoly: újra itthon
elegedett_macskamosoly_ujra_itthon080615.JPG

http://localhost/archives/2463

6 hozzászólás ehhez: “Cirbolya hazatér”

  1. Wiwy írta:

    Ez nagyon szép történet Cirbolyárol:))
    Nekem 2.5 honapja tünt el a fajtiszta pedigrés perzsa cicám. Trikolor volt ami az ilyen macskáknál elég ritka(a honlapon is fenn van, elveszett cicaként.)
    Most lehet van egy kis remény, mert ahonnan vettük Kittyt(cicát) telefonáltak hogy egy idős hölgy tenyésztö vett ilyet. Pont holnap megyünk megnézni,hogy ő e az. Nagyon remélem, hogy ő lesz!
    Minden kisállatkeresö gazdinak szépeket kivánok! Sosem szabad feladni:)!

  2. H. Gertrud írta:

    Nagyon köszönöm ezeket a történeteket, most már még jobban remélem, hogy Harlekin a metett, fehér, a korábbi életeében hajléktalan macska egyszer csak megkerűl.

  3. Tarcsi Diána írta:

    Sziasztok!
    Az én kis állatkám Jucus 8 hónapos kismacska.:)Mindegy.Nagyon szeretem fekete köppeny és fehér nyakkendő ,fehér zokniai vannak.Zöld szeme.Nagyon szeret legyerfogni és minden dologgal játszani ami mozog és el tudja kapni.mikor hazajövünk vagy esetleg reggel felébredünk mindig odamegy a spejzajtóhoz és nyávok,hogy ő márpedig kaját akar.nagyon szeretem és ő is engem.:)Dagasz és szopizik és rajtam alszik esténként.higgyétek el macskát tartani igazán remek dolog:Jucuska a leg aranyosabb macska a földön!!!!!!!!!!!

  4. Gulyás Judit írta:

    1 rövid történet a cicánkról.:)
    Ez a story arról szól,hogyan választ gazdit magának 1 cica,ha már nem akar tovább kóborolni.
    Tavaly augusztusban párom haza állított 1 már nagy,de még nem felnőtt cicával.
    Azt el kell mondanom,hogy sosem szerette a cicákat!
    A cica leült mellé,ránézett és nyávogott.
    Ő feltette a vállára,gondolta,ha akar elmegy,de a cicánk maradt a vállán hazáig.
    Így lett a kis kóbor cirmos cica,házi kedvenc.
    Persze el is lett kapatva,minden földi jóval el van látva.:)
    Válogat is,mint akinek már nem kell minden falatért megküzdeni a többiekkel.:)
    Nagyon okos,kötekedős,de imádjuk,és ő is minket.:)
    Este felé,mikor hazaérünk már nyávog és a szobaajtóban vár.
    Ameddig nem vagyunk vele mind a ketten,addig mikor hallja a bejárati ajtót nyílni,rögtön rohan a szobaajtóhoz,leül és várja,hogy a hiányzó családtag belépjen.:)
    Persze az első dolgunk,hogy ölbe vesszük megsimogatjuk,így tudatjuk vele,hogy mi ugyan úgy örülünk neki,mint ő nekünk!

    Jucus

  5. Gulyás Judit írta:

    Sziasztok!
    Valóban érdekes,hogy az állatok mennyire ragaszkodnak a szerető gazdijukhoz!
    2 számomra kedves történetet osztanék meg Veletek!
    5-6 éves voltam,mikor kertes házunkba hazavihettem a szomszédból 1 kiskutyát.
    Nem volt kerítésünk,így Foltos (kan korcs) szabadon csavaroghatott a ház körül.
    Mivel nem volt autónk,busszal jártunk be a városba,a buszmegálló pedig messze volt a házunktól.
    Foltos pedig még nagyon kicsi volt,ennek ellenére folyton kísérgetett minket a buszmegállóig,édesanyám pedig kétségbe volt esve,velünk együtt,hogy Folti hazaér-e épségben.
    Öcsém ekkor 3 éves volt,anyu öléből figyelte a kis bugdácsoló kölyökkutyát.
    Beköszöntött az ősz,hideg,szeles idők jártak.
    Foltos még mindig kicsi volt.:)
    Egyik reggel,ahogy átértünk a vasúti átjárón,Foltikát elütötte 1 autó,aki meg akart állni a kutya előtt,de csúszott a sin utáni leejtőn.
    Pont jött a busz,nem volt időnk megnézni,hogy a kutya jól van-e.
    De átfutott az úton és leült a megállónál.
    A mai napig emlékszem a kis pofájára,ahogy nézett minket,mi meg a buszról őt.:(
    Este hazaérve a kutyuskánk nem volt sehol.
    Mind el voltunk keseredve.
    Már le is mondtunk róla 1 idő után,persze kerestük jó ideig.
    Eltelt 3-4 hónap anyukám pedig később ment dolgozni aznap,így hazament,miután minket bevitt a városba.
    Ahogy közeledett a házhoz,látta,hogy ül 1 kutyus az előtt a ház előtt,ahol Foltos született.
    A kutya már nagy volt és mereven figyelte anyut,ahogy közeledik.
    Édesanyám nem gondolta teljesen komolyan,de szólt neki,hogy:”Foltos,kiskutyám!”
    A mi Foltink,meg mint,akit rugó lőtt ki,akkorát ugrott a hóban és rohant Anyuhoz!
    Este Anyu szánkóval jött értünk,és mikor befordultunk az utcánkba,mondta,hogy kiabáljuk azt,hogy Foltos.
    Mi meg tesómmal mondtuk neki lehangolva,hogy tudja elveszett,minek kiabáljunk?!
    De ő bíztatott minket,mi meg szólítottuk a kutyát,aki 120-al rontott elő a ház mögül.:)
    Micsoda öröm!
    Ez volt az első olyan élményem,ahol tapasztaltam a kutya-ember barátság mélységét,tisztaságát,felbecsülhetetlen értékét!:)
    Köszönöm figyelmeteket!
    Minden jót kívánok!

    Jucus

  6. TAniTa írta:

    Te jó ég!!!! Hát ezt végigbőgtem!!! Bárcsak minden elveszett cica hazakerülhetne!!!

    Nagyon szépen köszönjük a történetet, szerintem sok-sok szomorú gazdinak erőt ad, hiszen így láthatjuk, vannak még csodák!!!

    Nekem is volt egy fekete gyönyörűségem, aki egyszer 3 hónapra tűnt el és egy nyári reggelen egyszer csak ott ült a teraszon, várta, hogy felébredjünk! Eltűnt, senki sem látta, de pont a napfogyatkozásra (aug.11-én volt) hazatért. Hogy hol járt addig, bezárták-e vagy mi történt, azóta sem tudjuk, lefogyva igazán nem volt. DE CSODÁK IGENIS VANNAK! Bízva bízunk és reménykedünk!

    Minden elveszett és talált cicának legyen ilyen szerencséje!

    Anita

Írj egy kommentet