A vad kiscicát megszelídítettük, péntek óta bent van velünk a szobában, Kakadu nevet kapta, és már nem sír, csak ha enni kér. A drága Lénártka, az elütött kutyus, már csodaszépen jár, megmaradt fél szemével rajongással néz rám, eszik, bohóckodik, ragaszkodik, tehát győzött… Madam, a vérő testtel, csontsoványan hazavitt öreglány mára igazi, egészséges németjuhásszá vált, hálás, kedveskedő, és labdáját sosem téveszti szem elől: valószínűleg életében először nálunk van ereje és lehetősége játszani…Szaki, a kis szakadt kölyök mára igazi, tömött bundájú, játékos kutyagyerekké vált, az ennivaló, a vitaminok és a szeretet nála is megtette hatását… De valakinek ez mit sem számít… Van, akiben végtelen mély a rosszindulat, onnan gyökerezik, ahol mi bennük a segíteni akarás lakik… Ez a valaki egy másik utcából aláírásgyűjtésbe kezdett ellenem és a megmentett kutyáim ellen a környékünkön… Tehát újra támad a gonoszság, újra félhetünk, a hála és a vidámság mellé félelem költözött Ribizli, Kósza, Gyurika és a többiek szemébe…Akik nekem szóltak, és akiket én megkérdeztem, azok nem írták alá, illetve, ha megkeresnék, nem írná alá, de sajnos, a rosszindulat társakra talált, és voltak, akik nevüket adták ehhez a szívtelenséghez. Már tudjuk, ki kezdte, de ő talán semmit nem tud, ő azt hiszem, az az ember, aki nem tud, csak tudni vél… Fogalma nincsen arról, hogy mit jelent az én házam, minden egyes zugával együtt, a senki másnak nem kellő állatok számára, akik a szükség idején ide költözhettek, hogy aztán megerősödve, beoltva, ivartalanítva tovább induljanak a valódi otthonukba…Még nem tudjuk, mi lesz ebből az egészből, az engem ismerő környékbeliek fel vannak háborodva, nem értenek egyet a kezdeményezéssel, és annak sem örülnek, hogy hírül adtuk: ha a kutyáknak innen mennie kell, akkor megyek velük én is, azonban azt biztosra vehetik, hogy a legrosszabb, nagyon sok tagú családnak fogom ez esetben eladni a házat és a kertet, és akkor majd visszasírják az aláírók is a kutyákat, akik elüldöztek a környékről minden gyanús alakot, és akikre mi mindig is nagyon vigyáztunk, hogy ne zavarják a szomszédságot. Soha nem szöktek, soha nem támadtak, igaz, néha ugatnak, de semmivel sem többet, mint mások kutyái. Mi még éjszaka is rájuk szóltunk, ha valamelyik hangoskodott, de úgy látszik, van, akinek ez sem számít, és úgy döntött, megöl egy álmot, és megöli az összes életet, amely az én házam kapuján belül kapott egyedül lehetőséget a boldogságra…
Kérek mindenkit, hogy segítsetek gazdát találni az örökbe adható kutyusoknak, Sprotninak, Snopynak, Ribizlinek és a többieknek, kérem, aki tud, segítsen a még nem ivartalanított Saci, Madam és Naomi műtétjének költségeiben (OTP 11734121-20043678) és kérem, aki nem ért egyet ezzel a rosszindulatú kezdeményezéssel, az valamilyen módon adjon hangot ennek. Nem írom ki, hogy ki volt az ötletgazda, az a „korrekt hölgy”, aki nem tudott elém állni problémáival, hanem a hátam mögött kezdett gonosz akciójába, de talán ha sokan álltok mellénk, megakadályozhatjuk, hogy –átadva helyünket egy sokgyerekes cigánycsaládnak- el kelljen költöznöm a házból, ahol 19 éve lakok, és ahol több, mint 10 éve mentem az állatokat. Területigényemet –erről még mit sem tudva- a napokban újra beadtam az ózdi önkormányzathoz, hiszen fő célom nekem is egy ideiglenes befogadó állomás létesítése lenne, de mi valamiért erre sosem kapunk lehetőséget, most sem biztattak semmivel a hivatalban…
Valami nagyon csúnya dolog zajlik a mi hátunk mögött, aminek nem sok köze van a jóhoz, az élni akaráshoz, és ami semmit sem lát a Fregolik, a Lénártkák, a Leilácskák, a Picúrok boldogságából, az utolsó esélyből, ami Számukra az életet jelentette, az évek alatt sok száz alkalommal…
Fazekas Ildikó
Ózd, 2011. július 21.
