Történetem valahol ott kezdődött, amikor senkinek sem kellően, senki által nem akarva, egy napon megszülettem erre a nagyvilágra… Érkezésemnek nem örültek, egyedül talán csak az elcsigázott anyukám, akinek viszont olyan kevés ereje volt, hogy alig tudott táplálni, így elég nehéz volt már az élet eleje is számomra. Azok, akiknek udvarában világra jöttem, nem akarták megmutatni nekem, milyen is, amikor valakit szeretnek… Többet éheztem, mint amennyit nem, elhanyagoltan éltem, és egy büdös, piszkos zugban húztam meg magam, amikor dühös mozdulatok elől kellett bujkálnom. Aztán amikor az elhanyagolt élet, a nehéz körülmények és a sok éhezés megtette hatását, gombás lettem, és testem telítődött külső-belső élősködőkkel, szép lassan kihullt a szőröm, bőröm betegen előtüremkedett. Iszonyt keltettem azokban, akiknek még akkor is megfelelni akartam, amikor több napi éhezés után csúnyán kiabálni kezdtek velem, egyikük durván megragadott, egy autó csomagtartójába dobott, és elindult velem. Szívem vadul vert, rettegve kuporodtam a sötétben, és elképzelni sem tudtam, mi vár rám, és hogy mi rosszat követhettem el. Aztán egyszer csak megálltunk, én reménykedve bújtam volna a vastag kesztyűs kézbe, ami értem nyúlt, az pedig fájó bőrömnél fogva kiemelt, az útra dobott, és semmit sem megmagyarázva, elindult a végtelen távolba… Szaladtam, míg erőm bírta, de mivel éhes voltam és gyenge, nem sokáig tudtam követni, és ő nem várt meg… Ott maradtam egyedül. Nagy hangú kocsik zúgtak el mellettem rémisztő gyorsasággal, én pedig csak lapítottam, úgy éreztem, csúnya vagyok, és rossz, senkinek sem fogok már kelleni. Láttam a megvető tekinteteket, és korgó gyomorral álltam a közönyt. Heteken át kóboroltam, kukákból ettem, amit találtam, és sóvárogva néztem az embereket, de nem vágytam már közéjük, mert féltem. Mióta csak élek, minden nap hozott magával valami fájdalmasat, valami félelmeteset, de most már aztán teljesen magamra maradtam. Bőröm égető kínja sem enyhült, és éreztem, hamarosan elhagy minden erőm, és éhen halok. Aztán egyszer csak csoda történt… Egyik autó megállt mellettem,és kiszállt egy kétlábú angyal, esküszöm, tényleg egy angyal, egy jóságos, szeretetszagú lény, aki gyengéd szavakkal közelített hozzám, étellel kínált, akinek szemeiben nem undor ült, hanem –szinte el se mertem hinni- egy mély lélek nézett rám. Így ismertem meg Andit, az én őrangyalom, aki szívében a legtisztább szándékkal döntött: megment engem… Legyőztem rettegésem, lelkemben és zsigereimben egyaránt éreztem: ő nem fog bántani. Nem is tette, helyette simogatott, és én úgy bújtam bele a már annyira vágyott érintésbe, mint aki soha többé nem akar kijönni belőle. Útközben megtudtam, hogy Andi otthonába nem vihet haza, mert fél, fertőzésből és élősködőktől eredhet szőrhiányos, ránézésre is beteg állapotom, ami a többi kutyusra nézve veszélyt jelenthetett volna. Ó, mit bántam én, hogy a Mennyország mely részéig jutok el, ha már egyszer ott lehetek bent végre… Ott, ahová mindig is vágytam, mióta csak megszülettem. A kutyák földi mennyországába, az emberi szívbe…Éreztem, már nem lehet baj, őrangyalom most már vigyáz rám. Egy épülő, még nem lakott háznál tudtak elhelyezni engem, ahol minden nap teli pocival telik, és ahová mindennap eljönnek hozzám. Andi mégis sokszor szomorúan ölel magához, és bocsánatot kér érte, hogy csak ilyen kevés időt tud velem tölteni, hiszen tudja, én legszívesebben örökké mellettük lennék. Hát, persze, hogy örökké lenne csak igazán szép, de én már így is annyira hálás vagyok, hiszen még sosem szerettek engem ilyen nagyon. Ébredésemtől kezdve szüntelenül csak Őt várom, ez tény, de számomra az idő csak akkor létezik, amikor mellettem van, én akkor élek, ezért az egyedül töltött órákat csak túlélni próbálom, azok nem számítanak. De persze, tudom, Andi azt szeretné, ha szinte soha nem lennék magányos, ha igazán megtalálhatnám az otthonom. De hiába hirdet mindenfelé, senkinek sem kellek, mintha nem is létezne számomra hely ebben a nagyvilágban… Orvoshoz hetente kétszer járunk, a szurik, kezelések, vitaminok hatására már egyre csinosabb vagyok, bundám is kezd erősödni, fogynak a csupasz részek, én viszont hízok. Magammal kapcsolatban sokszor hallom, hogy mennyire hálás és ragaszkodó kutya vagyok, milyen sok bennem a szeretet, és milyen okos kutyus vagyok. De sajnos, azt hiszem, ezt Andiékon kívül valahogy senki más nem akarja észrevenni, én pedig szőrhiányos, fázós testemmel szép lassan átcsúszok a hideg télbe… És az én immunrendszeremnek most minden hiányzik, csak a fagyoskodás nem, végre kezdenék jobban lenni, erősödni, ám a magány és a hideg, érzem, meg fog törni engem. Nem a lelkemet, azt Andi megvédi, hanem a testemet. Meleg kuckó, merre vagy, otthonodba fogadó gazdi, mikor jössz már? Én várok, türelmesen, ahogyan egy odaadó kutyushoz illik, hiszen őrangyalom megígérte, jönni fog az a gazdi… Csak még nem talált rám, még nem volt alkalmam ismeretlenül a lelkébe bújni, még nem érzi, ahogyan együtt lüktet szívem a szívével. Ezért Andi, a jóságos Andi megkérte Ildikót, bújtassa érzéseimet szavakba, kiáltsa világgá: Salgótarján egy félkész házánál magányosan éldegél Rozi, a szőrhiányos, útszélén felejtett angyal, aki hálásan, hűségesen fogad mindent a sorstól, a fagyra várva őrzi magányát, és még hiszi azért: nem fog elkésni a második csoda sem. Itt vagyok hát, nagyvilág, nézz rám, éhezésen és szidalmakon felnőtt, fekete keverék önmagamra, nézz hiányos bundámra, mély, barna szemeimbe, szeretni született és újra megnyíló lelkembe. Nézz meg engem, nagyvilág, és hozd el nekem azt, aki mellé a Jóisten szánt! Csak siess, kérlek, siess, nagyvilág, mert ha a faggyal együtt hozod el, már elkésel…
Rozika fiatal, kb. egyéves, kisebb testű, fekete keverék kisasszony, aki tele van szeretettel, imád társaságban lenni, más kutyákkal szemben egyáltalán nem domináns, megszerette az autókázást,erős benne a megfelelési vágy, hűséges és mindenért hálás. Állapota már sokkal jobb, de ne az jelentkezzen érte, aki „csúcskutyára” vágyik, hanem aki igazi barátra. Olyan embert keresünk, aki feltétel nélkül tud szeretni, kitartó és gondoskodó. Aki segíteni szeretne Rozikának, az kérem, keresse Surányi Andit (Salgótarján), facebookon, 0620/477-6111- számon, vagy a suri76(kukac)gmail(pont)com e-mail címen. Andi nem hagyná magára Rozikát új gazdája oldalán sem, segítene, amiben kell, csak nagyon szeretné végre igazi otthonban tudni a kislányt. Még a tél beállta előtt… Ha pedig támogatni szeretnéd e sokat megélt kutyus gyógyíttatását, azt megteheted a Befogad-Lak Állat- és Természetvédő KHA Erste banknál vezetett 11600006-00000000-31311650 számú számlaszámán, Andiék minden segítséget hálásan fogadnak.
Az őrangyal mindent elmondó sora Rozikáról:
„Hosszú út vezet a gyógyulásig, de hiszem, hogy sikerülni fog, mert ebben a kicsi testben és lélekben hatalmas élni akarás van.”
Én pedig mintha mindig is ismertem volna Rozit. Hiszen Rozika sorstársa, hasonló múlttal, állapottal, lelki világgal az én imádott, felejthetetlen Mandykém volt, aki hosszú hónapokon át kitartott és hősiesen küzdött, ám Őt 2010 jéghideg tele elvitte… Hiszem, hogy Rozikára még itt, ebben a világban van szükség. Segítsetek, hogy a szavakká formált kutyasors még időben eljuthasson oda, ahol tudat alatt és lélek mélyén már várják Őt…
![P05-10-11_16.57[2]](http://talaltcica.org/wp-content/uploads/2011/10/P05-10-11_16.572.jpg "P05-10-11_16.57[2]")
![P05-10-11_16.58[1]](http://talaltcica.org/wp-content/uploads/2011/10/P05-10-11_16.581.jpg "P05-10-11_16.58[1]")
). Szegényke sovány volt, tele bolhával. Elvittük a tatai állatklinikára, ahol Lucy (ejtsd: Lüszi) kapott féreghajtó tablettát, illetve túlesett az első oltásán. Nagyon okos, figyelmes, bújós, puszilkodós, igényli a törődést! Tündéri, ahogy tud örülni az embernek. Nekünk már van két nagytestű kutyusunk és egy cicánk, így nem tudjuk megtartani.
![[Hibátlan RSS]](http://talaltcica.org/pictures/valid-rss.png "Ellenőrizd az RSS feedemet!")
